Az én kendóm
1. ábra
Makita Minoru kendo kyoshi 8. dan
Ez egy átirat
Makita mester előadásából, amit a Nippon Budokanban megrendezett 19. Nemzetközi
Budo Kultúra előadáson mondott 2007 márciusában.
Szeretnék visszatekinteni a
múltba, és így szemléltetni, hogy mit jelent a kendo nekem. Volt idő, amikor
minden szabad percemet kendóval töltöttem, idő, amikor szünetet tartottam, és
idő, amikor edzeni szerettem volna, de nem tudtam. Szeretem a kendót, sosem
gondoltam rá, hogy abbahagyom. Az emberek azt mondják, hogy a folyamatosság erőssé
tesz. Úgy gondolom, igazuk van, és boldog vagyok, hogy folytattam. Nagyon hálás
vagyok azért, amit a kendón keresztül tanultam.
Ha az emlékeim nem
csalnak, általános iskola negyedik osztályos lehettem és épp a nyári szünetemet
töltöttem. Nem szerettem tanulni, nem foglalkoztatott semmi, csak
rosszalkodtam, tehát nem voltam túl népszerű a szomszédok körében. Egy nap
anyukám, amikor pár rossz cselekedetemről tudomást szerzett megmutatott egy
shinait. „A mester jönni fog holnaptól, és kendózni tanít téged - eddzél
keményen!”-mondta. Elkezdődött a kendós életem, mert anyám hitte, hogy a kendo
jobb emberré fog tenni. A kendo mesterek helyi kereskedők voltak. Rajtuk kívül
még egy személy, az anyám is mindig rajtam tartotta a szemét, és ezért nem
tudtam lógni az edzések alól. Apránként több gyerek kezdett kendózni és létre
tudtunk hozni egy kis klubot a városban. Ez időben a kendo rendkívül népszerű
volt, mint például a baseball. Edzőtermek nőttek ki itt is-ott is, és különböző
klubokban edzhettünk és versenyezhettünk az évek folyamán. Ebben a korban nem
nagyon aggódtam a kendo miatt.
Akárhogy is az anyám jobban szeretett győzni,
mint bárki más. Neki a második hely, ugyanolyan, mint az utolsó hely. Amikor győztem,
elragadtatta és büszke volt rám. Úgy gondolom keményen edzettem, mert ezt
láttam az anyám reakcióján. Nagy bajkeverő voltam az általános iskolában és az
anyám ösztönzésként a PL Gakuen középiskolába küldött, ami híres volt a kendójáról.
Az alapok, kirikaeshi, kakari-geiko, ojikomi és ji-geiko mind teljesen tökéletes
volt, és a magas szakmai szint teljesen lelohasztotta az önbizalmamat. Az edzés
szigorúsága és a különbség az erőben tisztázta bennem a gondolataimat, és
éreztem, hogy most láttam először igazi kendót. Az én makacs anyám ezen
elbátortalanodott és ez kihozott a sodromból. Ez volt az a pillanat, amikor
eltökélt lettem, és elkezdtem edzeni úgy, mint korábban.
Elhatároztam, hogy a PL
Gakuen Középiskolában fogok tanulni. Ez teljesen megváltoztatta a kendo iránti
érzéseimet. Türelmetlenül vártam az iskola kezdését és kitaláltam hogyan lesz a
kendóm kifogástalan. Ebben az időben a PL szlogenje a következő volt: „meghódítani
Japánt”. Reggeltől estig edzettünk, és mindenkinél jobban dédelgettem azt az
álmot, hogy megnyerjem a nemzeti középiskolai bajnokságot az Inter-High-t. Egyik
nyáron, középiskola harmadik osztályos koromban, túljutottunk a kvalifikációs
körökön csapatban és egyéniben is az Inter-High versenyen. Ez volt egy
mérföldkő az álmaim eléréséhez. Egy nap, amikor néztem a televíziót és
Tsumuraya Kokichi jelent meg, aki az 1964-es Olimpián bronzérmet szerzett. Feltették
neki a kérdést: „Hogyan tudja futni olyan jól a maratont, akkor is, ha esik az
eső?” erre azt válaszolta, hogy: „A maratont minden időben megrendezik”. Ez
adott egy ötletet nekem. Elcsodálkoztam „Hogyan tudok remekelni a versenyen, ha
nem tudok eleget aludni?” A találkozás az álmommal, a hely, ahol az
Inter-High-t megrendezték Iwate megyében volt.
A nyár Tohokuban, Iwata
megyében extrém meleg és úgy hallottam, hogy nagyon nehéz ott aludni. Eltökéltem,
hogy úgy kezdem a reggeli edzéseimet, melyek reggel 5-kor kezdődtek, hogy
előtte nem alszom. Az első négy-öt napban letargiába kerültem, és nem tudtam
úgy mozogni, ahogy szerettem volna. Egy hét után a testem kezdett hozzászokni
az eltérő alvási szokásaimhoz, és tíz nap után már úgy mozogtam, mint régebben.
Végül elérkezett az álmom napja. A Tohokui nyár sokkal melegebb és párásabb
volt, mint elképzeltem, és természetesen nem tudtam eleget aludni. Csapatban
kikaptunk a selejtező körben, így már csak az egyéni verseny éltetett. Két vagy
három nap kevés alvással a legtöbb versenyző nem tudta a legjobb formáját
mutatni. Tsumuraya inspirációjának köszönhetően, képes voltam álmom
megvalósítására.
Az egyetemen türelmes
voltam, kicsit kiégtem és elkezdtem érteni azokat az embereket, akik leelőztek
engem, annak ellenére, hogy mindegy mennyit edzettem vagy versenyeztem. Negyedik
évfolyam őszén, egy cég a Nippon Unso ajánlatot tett nekem. És boldog voltam,
hogy tovább kendózhatok és elindultam a cég világába.
A cég nagyon megértő volt
a kendóval szemben. Háromszor tudtam edzeni a héten a saját dojomban. 12 év
alatt, amíg a cégnél dolgoztam megnyertem negyedszer is és kétszer harmadik helyet,
szereztem a Japán céges bajnokságban. Az eredményeim ismertté váltak és
1982-ben beválasztottak a 12 versenyző közé, akik a világbajnokságra utaztak
Sao Paoloba, Brazíliába, az V. Kendo Világbajnokságra. Itt megnyertem az egyéni
kategóriát. Ez volt a sors, és boldog voltam, amikor a Nemzetközi Budo Egyetem
alapítója, Matsumae Sigeyoshi, találkozott velem a reptérről vezető hazaúton,
és felkért, hogy jöjjek tanítani az újonnan alapított Nemzetközi Budo
Egyetemre.
1984-ben jöttem Katsuurába
mint tanár, amikor kinyitott az egyetem. Annak ellenére, hogy mindig a
versenyzésre fókuszáltam, volt egy fontosabb rész is – a Nemzetközi Budo
Egyetem egy egyetem, ami oktatókat képez, tehát garantálnom kellett, hogy a
diákjaim szabályos technikákat tanuljanak, és oktatókká váljanak. Ennek
megfelelően a legjobban csak azzal törődtem, hogy vajon képes vagyok-e jól
oktatni, mint a vívásomban a diákjaimat. Még most sem csökkent ez az
aggodalmam, megkérdezek sok mestert a miheztartás végett és azzal a céllal,
edzek, hogy korrekt, elegáns kendót oktathassak. Az egyetemnek dolgozok már több
mint 23 éve, és kb. 2000 diákot tanítottam. Ez idő alatt majdnem 100 külföldi
diákot is oktattam. Több diákom Japánban és külföldön képviselte hazáját a
világbajnokságokon. Legnagyobb tisztelettel vagyok irántuk, ahogy véghezviszik
a törekvésüket.
Három gyermekem van. Idősebbik
fiam tanár Saitama megyében. A fiatalabbik fiam rendőr Chiba megyében, és
tavaly másodszor indult a nemzeti bajnokságon. Lányom, a legfiatalabb
gyermekem, a Tokiói Rendőrségen fog dolgozni idéntől. Nem kényszeríttettem őket
a kendóra, saját akaratuk alapján kezdtek el vele foglalkozni. Felvették őket a
Nippon Budokan Edzőközpontjának Budo Iskolájába. A Makita családban szokássá
vált, hogy együtt megyünk el a szilveszteri edzésre a három gyermekemmel.
Négyünknek összetartás, és a feleségem kezeli a videokamerát. Edzés után,
hajnali kettőkor az Újév napján megesszük a toshikoshi-soba-t (tradicionális
Újévi tészta). A feleségem megkérdezi: „Milyen volt a mai edzés?” Ez a jel a
kezdete a hanseikainak- egy összejövetelnek ahol egyfajta visszajelzést adunk
egymásnak, ami azzal kezdődik, hogy megbeszéljük a találatokat, amiket az
ellenféllel értünk el és abban végződik, hogy „Apu volt a legjobb”. Így szokott
véget érni az év, hogy egy új kezdődhessen a Makita családban.
Nekem a legnagyobb varázs a kendóban diákjaimmal
körülvéve együtt edzeni a családommal.
Kendo World Magazin
2007
Fordította:
Erdélyi Gábor
2. ábra
Magyarországon 2004
Megjegyzések
Megjegyzés küldése