A kendo története

A kendo története

Senki sem tudja megmondani biztosan, hogy valójában ki találta ki a kendot, a kard útját. A kard használati technikák természetesen fejlődtek ki, előbb a vadászatból, majd később a másoktól való támadások elhárításából, a saját védelem és mások védelme érdekében. De ezek a fejlődések nehezen találtak helyet maguknak a korai időszakokban. Azt biztonságosan állíthatjuk, hogy a kendo, a kard használat fejlődése nem személyről személyre szállva fejlődött, hanem az aktuális háborúk során saját magát fejlesztette.

Történelmi bizonyítékok mutatják, hogy a kard magas fokú tisztelete békés időszakokban is élt a japán tradícióban. A három császári jelvény közül az egyik például a kard. (A másik kettő a tükör és a gyémánt). Sok shinto szentély gyűjteményében megtalálható volt a kard. A régmúltban a japánok nemcsak a legfontosabb fegyvernek tekintették a kardjukat, de szinte úgy is néztek rá, mint vallási tárgyra. Következésképpen, az ókortól kezdve, amikor is a kard nem volt más, mint eszköz, amivel legyőzzük az ellenfelet, a japánok megtervezték és tanulták az „utat”, hogyan kell használni és tisztelni a kardot, hogyan kell ragaszkodni a fegyverhez-mindez szorosan összefügg a nemzeti tradícióval.

A kendo a japán kultúra jellegzetessége, amely a japán szamuráj, a bushi társadalmi osztály életmódjából és szellemiségéből fejlődött ki. A kendo a kardforgatás művészete, hosszú és gazdag történettel bír. A kendo fogalmához a kard tulajdonsága is szervesen hozzátartozik, amit a japán harcosok, a szamurájok a csatákban a kard használata révén tanultak, ismertek meg. Ezen felül fontos elsajátítani a szamurájok szellemiségét a kard tulajdonságán belül, ami a kemény edzés során történő kardforgatás megtapasztalása révén valósul meg. Ezért van az, hogy a kendo leggyakrabban említett célja, a személyiségfejlesztés.

A kardokkal vívott csaták a vas felfedezése és a vasból készült kard kifejlesztése után kezdődtek. A vasból készült kardok alakja és használatának módja az idők során sokat változott. Kezdetben a különböző régiók kultúrái az áruk és az emberek mozgása és cseréje révén voltak hatással egymásra, és ennek eredményeként idővel átalakultak. Végül fokozatosan kialakult egy emberfajtáktól és országhatároktól független, egyetemes kultúra. A világ minden részén különféle kardhasználati módszerek alakultak ki és indultak fejlődésnek. A ma ismert kendo azonban hosszú japán történelmi háttérrel és fejlődéssel rendelkezik. A kezdetek óta használnak az emberek kardot. A történelmi forrásokazt támasztják alá, hogy kb. 800 évvel ezelőtt kezdett el a kard (katana) technikája fejlődni. A kard készítésének mestersége és használatának módszerei, sok minden mással együtt, Kínából érkeztek Japánba. A kard kezdetben, kínai mintára, egyenes és kétélű volt. Ezt az egyenes kardot néhány évszázad alatt a japánok szablyaszerűvé alakították, fejlesztették tovább: a kard nem egyenes, hanem egy kicsit meggörbül, továbbá egy éle van. Ezt a kardfajtát, a nihon-to-t (japán kardot) speciális módszerekkel kovácsolták szinte törhetetlenre, és csiszolták fel borotvaélésre, és a VIII. századtól már ilyen formában alkalmazták.

1. ábra A Japán kard

A 10. század vége felé Japánban, a Heian- korban, Japánban olyan kardokat készítettek, amelyekre eredetileg jellemző volt a sori (enyhén ívelt penge), valamint a shinogi (a pengén oldalt végigfutó gerinc, Shinogi-wo-kezuru), és ezek váltak a csatatéren használt fő fegyverekké. Ezek a kardok jelképezték a szamurájok szellemiségét. Ennek alapján mondják azt, hogy a japán kard a szamurájok elméjét estesíti meg, és ettől kezdve az igaz elme erejét és szépségét képviselő műtárgyként is virágzásnak indult.

Japánban a 13. századtól (Kamakura- kortól) a 19. századig (a Meiji-korig) a bushi társadalmi osztály uralkodott, melynek fegyverrel rendelkező tagjai a kardot a lélek szimbólumaként “Nihon-to-nak”, “Katanának”, “Shinken-nek” nevezték. A bushik békeidőben technikájuk fejlesztése érdekében különféle gyakorlatokat végeztek. Ezeknek a gyakorlatoknak egy részét ma Iai és a Kendo néven ismerjük. Mindkettő kb. 500-600 évvel ezelőtt indult gyors fejlődésnek.

A Sengoku korszakban (1467-1568) a harcosok a musha-shugyo-t gyakorolták, ami azt jelentette, hogy elutaztak távoli vidékekre és ott próbálták ki tudásukat. Azonban a saját tudás kipróbálásán túl, erőfölényüket is demonstrálni szerették volna és természetesen kikémkedni mások tudásszintjét.

A Tokugawa-korig (1600-1868) nem a kard volt a legelső a felhasznált fegyverek sorában. „Bugei-juhappan”-nak azaz a Tízennyolc katonai művészetnek hívták a harcművészetet ebben az időben. A különböző katonai ágazatok tartoztak bele, a kyujutsu (íjászat), bajutsu (lovaglás), kenjutsu (vívás), tantojutsu (tőrvívás), iaijutsu (kardrántás), sójutsu (dárdavívás), naginatajutsu (alabárdvívás), bójutsu (botvívás), jójutsu (rövid botvívás), jújutsu (csáklyázás), hojójutsu (bűnözők elfogásakor használt megkötözés művészete), mitsudógu (bűnözők elfogására használt  három fegyver művészete, tsukubo, sasumata, sodegarami), shurikenjutsu (dobócsillag művészete), juttejutsu (szurony művészete), kusarigamajutsu (sarló és lánc), ninjutsu (kémkedés), suieijutsu (úszás), hójutsu (lövészet).

A legnagyobb változás a lőfegyverek megjelenésével tehető egy időre, ami a katonai ágakat érintette legérzékenyebben. Oda Nobunaga csapatai legyőzték a Takeda sereget. Megváltoztak a csaták stratégiái és ez újra segített abban, hogy a kenjutsu fejlődésnek induljon. A 15. és 16. században, a hadakozó fejedelmek korában, a Muromachi-korban és a Tokugawa-kor elején sok kenjutsu iskolát alapítottak, mert a hosszabb polgárháborúkkal tarkított időszakában (Onin-háborúk kora) hirtelen megnőtt az igény a képzett bushikra (harcosokra), így a kardhasználat technikáinak száma is ugrásszerűen növekedett. Ez idő tájt a kenjutsu megerősödött Japánban. Számos iskola (egyes becslések szerint több mint 700), ez idő tájt alakult ki. A legfontosabbak a kenjutsuban a következők voltak: az Iizasa Chóisai vezette Tenshinshó-den Katori Shintó-ryú (Shimosa-no-Kuni Katori), az Aisu Okó által vezetett Kage-ryu (Ise-no-Kuni Iinan-gun), valamint a Chújó Hyógonosuke által fémjelzett Chújó-ryú. Ezekből az iskolákból váltak ki a 16. század híres vívói, mint például a Shintó-ryú ágból Matsumoto Bizen-no-Kami (Kashima Shin-ryú) és Tsukahara Bokuden (Shinto-ryú), a Kage-ryú ágból Kamiizumi Ise-no-Kami Nobutsuna (Shinkage-ryú) Yagjú Tajima-no-Kami Muneyoshi (Yagjú Shinkage ryú) a Chújó-ryú ágból pedig Kanemaki Jizai (Kanemaki-ryú) és Itó  Ittósai (Ittó-ryú).

A háborúkban az emberek célja az volt, hogy életüket a lehetőségek határáig megtartsák. A korábbi időszakok csatáiban melyeket karddal vívtak az emberek az életükkel játszottak. Ezért azon fáradoztak, hogy kardvívó technikájukat magas szintre fejlesszék, hiszen az életet menthetett. Azok, akik a magas szintű technikákat uralták, előnyben voltak, a többiek pedig szerették volna megtanulni. Így természetes úton alakult ki a tanár-tanítvány viszony. A tanárnak szüksége volt arra, hogy olyan elméletet és technikai tudást fejlesszen, amit saját harci tapasztalatán alapult. Ez az eredete a katák oktatási módszerének. A kata egy ideális állapota a testnek és a gondolatnak, amit az edzések alatt taníthatunk meg magunknak. Ellentétben az uchikomi gyakorlással, ahol egymás eltalálásával gyakorolunk, itt csak mentális gyakorlást és formai gyakorlást végzünk. Különböző technikákat, wazákat tanulunk meg. Kezdetben a fém kardok helyett egyre gyakrabban használtak fakardokat, hogy ezekkel veszélytelenül tanulmányozzák és gyakorolják a kardforgatás művészetét. A kard kezelésére végül alapgyakorlatokat dolgoztak ki, melyeket katáknak neveztek el, és amelyek a kendo alapvető mozgásformái. A katák elsajátítása továbbra is a legfontosabb feladat a kendoban. A katák puszta kombinációja azonban nem elegendő mindazoknak a technikáknak az elsajátításához, melyek a kardvívás során előforduló helyzetekben szükségesek. A háborús körülmények között sok kiváló vívó akadt, akik az egyéni harcmodor kialakításával iskolateremtőkké váltak. A háborús időkben közvetlen céljuk természetesen az ellenfelük megölése volt. A busi harcosokat arra tanították, hogy azonnali közvetlen halált okozva, felesleges szenvedés nélkül pusztítsák el áldozataikat. Ez a kardvívás etikettjéhez tartozott. Minden kardot használó iskolának voltak saját katái, gyakorlatai, amivel edzették magukat, gyakorolták a technikáikat. A kata kandzsi írásjegy vizsgálatakor olyan jelentésre is rálelhetünk, ami egyfajta iskola megnevezését jelenti. Ebben az értelemben úgy is felfoghatjuk, mint a kardvívó iskola tananyaga. Ma is léteznek ilyen katák, amiket gyakorolnak, de a formagyakorlatok egységesítése után a világon, elsősorban a Nihon Kendo Kata terjedt el.

2. ábra: Tokugawa Ieyasu^[1]

Tokugawa Ieyasu megalapította a Tokugawa Bakufut. Bakufu a Japán kormány neve 1867-ig. Az ebben az időben lévő belviszályok, felkelések is közrejátszhattak abban, hogy Ieyasu támogatott két kenjutsu iskolát a Yagju Shinkage ryu-t és az Ono-ha Itto ryu-t. Őt követően a harmadik shogun Iemitsu is gyakorolta és támogatta a harcművészeteket. Számos klán vezetője maga is gyakorló volt, és szívesen demonstrálta tudását mások előtt. Ezért tudtak a vívóiskolák ebben a korban fejlődni. Az Edo-korban (1603-1867 között) a bushik tovább kutatták és fejlesztették a technikákat. Minden vívónak közös volt a célja, megtalálni a legjobb, legbiztonságosabb technikát, amellyel önmaga veszélyeztetése nélkül le lehet győzni az ellenfelet. Az Edo-korban a képzettebb bushik a buddhista, shintoista és kunfuciánus világszemléletek elemeit felhasználva, továbbá a vívásokból szerzett tapasztalatokat figyelembe véve kialakítottak egy gondolkodásmódot arra, hogy hogyan kell a kardot a leghatékonyabban alkalmazni, és hogyan kell az ellenfél legyőzésére vívás közben stratégiát építeni. Ezeket a technikákat az írott források kenjutsunak, kenpónak, hyóhónak nevezték. Ezek voltak a kendo kialakulásának kezdetei. A formagyakorlatok, katák mellett könyveket (densho) is írtak az iskolák titkos tanításairól. Olyan könyveket köszönhetünk ennek a kornak, mint Yagju Munenori könyvét, a Heiho Kadenshot, és Tokugawa Iemitsu Ken to Zen és Miyamoto Musashi Öt Gyűrű című könyvét, a Gorin no sho-t. Számos más könyvet is írtak ebben az időszakban a kardvívásról, amiket a mai kor vívói is használni tudnak.

Azzal együtt, hogy az önvédelmi mozgás ösztönös, ami összefügg a kardhasználattal, a mozgások másképpen fejlődtek keleten és nyugaton. Nyugaton, az egykezes, szúró kard technikák lettek a vívás alapjai, mialatt Japánban a kendo fejlődött kétkezes karddal és a vágásokra alapuló technikákkal. A különbség, ami a két vívás stílusa között kialakult az visszavezethető az emberek különböző fizikumára, a személyiségbeli különbségekre és a küzdelmi technikákra is. Más szóval Nyugaton a vívás harmonizált az emberek nagyobb, erősebb fizikai felépítésével és az általános racionalista elképzeléseikkel. A japánok vékonyabb felépítésűek voltak és nem annyira erősek, mint a nyugatiak, de gyorsak és mozgékonyak. Ezen kívül az ő nemzeti személyiség érzésük az, ami alkalmas enyhíteni a rideg fegyelmet. A kendo létrejötte és fejlődése összhangban van a japán emberek fizikai és mentális kvalitásaival.

            3. ábra: Miyamoto Musashi^[2]

Az Edo-kor közepén a bushik többnyire shinkennel (igazi kard) vagy bokutoval (igazi kardot utánzó fakard) katát (képzelt ellenfél ellen, kitalált szituációt) gyakoroltak, ez azonban igazi háborúban nem volt elég hatékony. Ugyanakkor a vívás gyakorlása ezekkel az eszközökkel balesetveszélyes is volt. Az ötödik Tokugawa shogun Tsunayoshi 1687-ben kiadott egy rendeletet, ami szintén nagy hatással volt a kenjutsu további fejlődésére, hiszen tiltotta a karddal történő párbajokat és a kard viselését. Többek között ez vezetett a shinai uchikomi keiko, azaz a bambusz karddal történő gyakorlás irányába. A Sengoku korszak vége felé Kamiizumi Ise-no-Kami Nobutsuna használt bambuszból készült kardokat a biztonságos gyakorlás miatt.

Az 1710-es évben, a Jikishin Kage-ryu iskolából, Naganuma Shirozaemon mester használt először kendo felszerelést, és a kardot helyettesítő bambuszból készült shinait full contact gyakorlásra, majd Nakanishi Chuzo az Itto-ryu iskolából a 18. század közepén 1750-ben a Shinai-val való vívást fejlesztette. Ez hasonlított legjobban a mai shinai formájára. Ennek eredményeként alakult ki a shinai (bambuszkard) segítségével történő új kenjutsu edzésmódszer, és egy új típusú kenjutsu verseny vált népszerűvé a helyi dojókban, majd terjedt el az egész országban a Tokugawa korszak vége felé, az 1789-1801 közötti időszakban. Az 1740-es évek körül a mesterek mellkas és fejvédő-felszerelést valamint nehéz kesztyűt használtak. Ahogyan el tudjuk képzelni, a régi bambusszal történő edzéseknél a kard és a védőfelszerelés nagyon egyszerű kialakítású volt. Századokon át finomították ki a védőfelszerelést, amíg a mai formáját el nem érte. A modern kendoban kétféle támadás létezik: vágás és szúrás. A vágás csak meghatározott pontokra lehetséges a testen. Legfelül a fejre, a két halánték közötti területen, a test jobb és bal oldalára, valamint az alkar csuklóhoz közeli felére. Szúrás csak a torokra lehetséges. A nyugati stílusú vívásban az ellenfelek a testük oldalát mutatják egymásnak, míg a kendoban az ellenfelek szemtől szemben állva a négy támadási felület közül választhatnak. Az Edo-kor második felében (a 19. század küszöbén) újfajta kendo felszereléseket kezdtek használni, amikkel jobban lehetett gyakorolni. Ilyen pl. a Yotsuwari shinai (négy bambuszszeletből álló shinai), ami rugalmasabb volt, mint a Fukuro shinai (bőr, csőszerű zsákba varrt bambuszszeletek), de a do, a mellvért anyagát is megváltoztatták. 1856-ban a kormány létrehozta a Kóbusho-t, egy katonai akadémiát. Itt a kenjutsu, sójutsu és az úszás oktatása élvezett elsőbbséget. Ekkor még számos iskola más-más hosszúságú kardot használt, de itt az akadémián 3-shaku-8-sun hosszban (kb.115cm) határozták meg a kard hosszát.

Több magániskola is működött ez idő tájt, de három dojo nagy népszerűségnek örvendett, amiket ebben az időben neveztek el az „Edo kor Három Nagy Dojo”-nak. Ezek voltak a Gembukan (Hokushin Itto-ryu) Chiba Shusaku vezetésével Kandában, Rempeikan (Shindo Munen-ryu) Saito Yakuro vezetésével Kudanzakában és a Shigakukan (Kyoshin Meichi-ryu) Momoi Shunzo mesterrel Tsukijiben. Néha negyedikként megemlítik az Iba dojo (Shingyoto-ryu)-t is. Chiba mester szelektálta a kendo technikákat és ezeket nevezte „68 kendo technikának”. Sokat ezek közül a mai napig használunk, pl: suriage-men.

1853-ban Perry parancsnok hajói megérkeztek a Japán tengerre, és ettől kezdve Japán nyitott a nyugati országok felé. A kenjutsu a feudális társadalom ismertetőjelévé vált. 1871-től nyugati mintára azonban a kardvívást bevették az oktatásba. Az új japán kormány, hatalomra kerülésével mégis változott a bushik helyzete. A sok dojoban összességében kevesebben kezdtek el gyakorolni. Változásra volt szükség. 1873. április 11-én Kenkichi Sakakibara szervezésében Asakusaban 10 napos bemutatókat tartottak, amin bárki részt vehetett. Eddig csak a bushik kiváltsága volt a bujutsu, de most már bárki, társadalmi hovatartozás nélkül láthatta a híres vívókat. Sok magas fokozatú kendo mester manapság is a rendőrség tagjai közül kerül ki. A kapcsolat a rendőrség és a kendo között azokra az időkre nyúlik vissza, amikor kialakult a rendőrség intézménye. Sakakibara bemutatójának köszönhetően egyre több bemutatót szerveztek sorra az országban, és egyre népszerűbbé tették a vívást. A rendőrség szervezetén belül a Keishicho-ban (Tokiói Rendőrség) is bevezették a kendo gyakorlását. Ők is létrehoztak kata gyakorlásokat, és alap rangokat iktattak be. 1885-től használták a kyu fokozatokat is a technikai szintek megkülönböztetése végett. 1895-ben megalakult Dai Nippon Butoku-Kai szervezet, amely megépítette a Butokuden-t, és megismertette a japán emberekkel a „küzdőszellemet”. Iskolákat, dojokat hozott létre és kinevelt számos nagyhírű mestert. 

^[3]

A 20. század elején, a Taisho-kor kezdete után, ennek az új típusú, gekikennek vagy kenjutsunak nevezett edzésnek a kendo nevet adták. A kendoról azt tartották, hogy a japán szamurájok szellemiségére épülő budót képviseli. Így a ma általunk ismert kendo hosszú történelmi folyamat eredményeként alakult ki.

A bushik gyakorlási módszerét 3 nagy csoportra lehet osztani. Az első a katana használati módszerét elsajátító gyakorlat. Ezt hívjuk iaidonak. Az iai jelentése: különféle váratlan helyzetekben való találkozás az ellenféllel. Elsősorban olyan helyzetet kell elképzelnünk, ahol az ellenfél hirtelen támadását védjük ki. Ezt a védekezési módszert gyakorolják kataként. A második, a fából készült karddal gyakorolt kumitachi. Míg az iaidoban, ahol csak képzeletbeli ellenféllel állunk szemben, egyes elemeket nem lehet megtanulni, a kumitachiban elsődlegesen az a cél, hogy az ellenfélhez viszonyított távolságot megtanuljuk, illetve a ritmus változásához alkalmazkodva megfelelő képességeket fejlesszünk ki. A harmadik pedig a bambuszból készült karddal történő gyakorlás, a Shinai Uchikomi Keiko. Ez utóbbi gyakorlási módszert hívják ma kendonak. Mivel a kendoban nincsen előre meghatározott mozgásforma, szabadon lehet mozogni. A támadás, védekezés képességének elsajátításán kívül a legfőbb cél a lelki erő fejlesztése, a lélek edzése. Az Edo-korban, körülbelül 200-300 évvel ezelőtt alakult ki ez az edzésmódszer. 1906-ban lefektették a Kenjitsu Katákat, a vívás művészetének formáit, mely három katából állt, Jodan (ten-ég), chudan (chi-föld) és a gedan (jin-ember). Ennek a csoportnak a vezetője Watanabe Noboru volt.  A katákban is harci szituációkat gyakorolunk védőfelszerelés nélkül. 1879-ben a Gakushuin létrehozott egy edzőtermet ahol kenjutsut lehetett gyakorolni, majd ugyanebben az évben a Fukuyama Seishikan Iskolában kenjutsu osztályt indítottak diákoknak. Végül is a kendot mint tananyagot csak 1911 környékén tették a középiskolai oktatás részévé. Ezért a sok kendo iskola ellenére szükségessé vált, hogy megalkossák az alapvető formákat, amelyek a hagyományoknak is megfelelnek. Felkértek 25 szakértőt, hogy hozzák létre az oktatáshoz szükséges tananyagot. Öt személyt választottak meg vezetőnek, Negishi Shingorót, Tsuji Shinpeit, Monna Tadashit, Naito Takaharut és Takano Sasaburót. Minden iskola legnagyszerűbb technikáiból készült egy gyűjtemény, aminek neve a Dai Nihon Teikoku Kendo Kata, vagyis „A Nagy-Japán Császári Birodalom Kendo Katája” amit 1912. októberében hoztak létre, a Taisho kor első évében. Ebben helyet kapott 7 hosszúkard-hosszúkard elleni kata és három rövidkard-hosszúkard elleni kata. Így egységesebb lett a tanítás, a katák értelmezése.

          4. ábra: A Kendo Katákat Létrehozó Bizottság^[4]

A következő évek során átértékelték ezen katákat, 1917 szeptemberében a Taisho kor 6. évében, majd 1933 májusában a Showa kor 8. évében változtatgattak rajta, de eredeti jelentőségük nem alakult át, de új nevet adtak neki, létrejött a Nihon-Kendo-Kata elnevezés. 1917 márciusában a Dai Nihon Butokukai is bevezette a kendoban és a judoban a dan fokozatokat, de a Keishicho folytatta a saját szisztémáját. Egységes rangsorolás csak az Össz Japán Kendo Szövetség létrejötte után alakult ki. 1931-ig az oktatás része volt a bujutsu. Számos nyugati sportot vezettek be az oktatásba egészen 1942-ig, amikor is a katonai szemlélet miatt újra a kendora, judora, kyudora és a naginatára fókuszáltak.

A második világháború után Japánban mindent betiltottak, ami a budóval kapcsolatos volt, hiszen katonai elemeket fedeztek fel benne a nyugatiak. 1948. május 23.-án Tokióban, a Kanto Haiden dojoban szerveztek egy vívás és kendo bemutatót. 1949 szeptemberében a Tokyo Collegiate Kendo Federation megalakította a Tokiói Kendo Klubot, és megpróbálta terjeszteni a kendot mint sportot. Elkezdték el shinai kyoginak, azaz shinai sportnak nevezni. Ekkor még nem viselhették a tradicionális hakamát és a keikogit. A szabályok is mások lettek, például nem lehetett ütközni a testtel. 1950 körül alakult meg a Shinai Kyogi Szövetség. Még ugyanebben az évben a shinai kyogit bevezették az általános és a középiskolákba tantárgy keretein belül. 

5. ábra: Takano Sasaburo és Nakayama Hakudo Dai Nippon Teikoku kata bemutatója^[5]

Ezt követően, 1952-ben alakíthatták meg a Japán Kendo Szövetséget Zen Nihon Kendo Ren Mei, ZNKR néven. 1957-ben a Shinai Kyogi és a Kendo egyesült és létrejött a „gakko-kendo”, az iskolai kendo. 1953-ban volt az első Japán Kendo Bajnokság, Kyoto Taikai (a mostani Össz Japán Kendo Szövetség Embu (bemutató) Viadala), az Össz Japán tartományi verseny (Todofuken). Jelenleg a ZNKR alá az alábbi nagy kendo szövetségek tagolódtak be: Japán Általános és Középiskolai Klubok Kendo Szövetsége, Japán Egyetemi Klubok Kendo Szövetsége, Japán Vállalati Kendo Klubok Szövetsége, Japán Kendo Dojók Szövetsége. 1970-ben megalapították a Nemzetközi Kendo Szövetséget, és a kendo elindult nemzetközi hódító útjára.

---

[1] http://www.infobarrel.com/Media/tokugawa_ieyasu

[2] http://www.listal.com/viewimage/1207687h

[3] http://www.pabudden.com/kodokan/what_is.html

[4] http://kenshi247.net/blog/2011/01/06/a-lineage-all-but-forgotton-the-yushinkan-dojo/

[5] http://kenshi247.net/blog/2011/02/14/a-lineage-all-but-forgotten-the-yushinkan-nakayama-hakudo