A mester
Sensei, vagy edző?
Az elején tisztázzuk, hogy a kendo japán.
A japán Budo része. A japán kultúra része. Ebből következik, hogy a japán szokások és hagyományok élnek benne. Ezt ne tessék elfelejteni!
Tőlem a saját dojomban (edzőterem) is sokszor kérdezik a kezdők, hogy miként kell szólítani minket. Mester, sensei, edző…stb. ezekkel a variációival szoktak kezdeni…
A sportban aki az edzést tarja az az edző. De a blog címe is az, hogy “A kendo nem sport, hanem Budo”, tehát ezen az elven végighaladva, aki a kendo edzést tartja az nem lehet edző. Japánban az edzést a “renshu” szóval szokták mondani, ami ha jól tudom gyakorlást jelent, és nem a sportban használt edzés szót. Ezért is szoktuk mondani, hogy nem kendót edzünk, hanem kendót gyakorolunk. Véleményem szerint ez fontos különbség és így talán érthető, hogy miért nem vagyunk edzők. Ugyanakkor Magyarországon, a sportot szerető emberek edzeni szoktak és a törvény is azt követeli meg, hogy “edzők” tarthatnak csak edzéseket, így a magyar nyelvben is ezt a szót használjuk. Azonban ha szeretnénk magasabb szintre jutni a kendónkban, akkor inkább “gyakoroljuk” a kendót! Szerintem ez jobban illik a kendóhoz.
1998-ban Kitamotoban, Japánban vettem részt a Nemzetközi edzőtáboron és ott láttam egy kendóst, Hawaiiról, akinek a hakamájába bele volt hímezve, hogy “Sato sensei”. Ez eléggé furcsa volt mindenkinek. Nem attól lesz valaki mester, hogy ráhímezteti a hakamájára és ha meg már mester, nem kell felírni a hakamára, a vívásából úgyis tudni fogja mindenki. Ilyenkor az jut eszembe, hogy pl. Makita mester (Ő a mesterem Makita Minoru kendo hanshi 8.dan) ha bemegy a dojoba és elkezd vívni, mindenki tudja és érzi, hogy Ő a mester.
A Japánok a magyarokhoz hasonlóan úgy használják a nevüket, hogy előre teszik a családnevet és utána a keresztnevet. pl: Makita Minoru, akkor a Makita a családnév és a Minoru a keresztnév.
Ha például a nevéhez hozzátesszük a mestert, akkor pedig helyesen úgy használjuk, hogy Makita sensei. A japán nyelvben a sensei egy képző, ezért használjuk ebben a formában.
Japánban a társadalomhoz hozzá tartozik a sempai-kohai kapcsolat. Sempai az idősebbet jelenti, kohai a fiatalabbat. San-kun. San a névhez illesztve urat jelent, egy udvarias formában. Pl.: Makita san. A kollégák ha egymás között beszélgetnek az idősebb vagy magasabb rangú hívja úgy a fiatalabbat, hogy a nevéhet hozzá teszi a kun szót. Tehát ha a mesteremmel beszélgetek akkor ha ő Erdélyi kun-nak hív, akkor a japán társadalmi normának megfelelően szólít engem. Így természetesnek veszem, hogy azt a könyvet amit Ő ír a kendóról és elküldi nekem postán, akkor Erdélyi kun-nak dedikálja a művét.
Az iskolában a sensei tanárt jelent.
Kendoban a senseit 6.dan felett szokták használni, de akkor ha idősebb, tapasztaltabb kendósról van szó, aki kendót tanít, oktat a dojoban. Tehát ha valaki fiatal versenyzőként szerez 6.dant, nem szokták rá automatikusan használni a sensei megszólítást. A dan fokozat a minőséget jelenti, a vívásunk minőségét. A sensei a mestert jelenti. Azt is mondhatjuk, hogy a sensei megszólítás a tapasztalatnak, az oktatásnak és a nevelésnek szól . Azt hívjuk sensei-nek akitől sokat tanultunk, tanulunk, tanulni fogunk. Mindannyian kendós életünk során találkozunk számos olyan kendóssal, akik valamilyen hatással vannak kendónkra, fejlődésünkre valamilyen szinten. Azonban akitől tanulunk, és itt nem egy hétvégi edzést értek, az lesz a mesterünk. Ettől függetlenül hívhatunk más, nagy tapasztalatú, kendo tanárokat is mesternek, ez természetes hiszen ők is azok, csak nem az én mestereim.
Itt szeretnék egy kis kitérőt tenni a mester szükségességéről.
Japánban ha valaki szeretne elkezdeni kendózni, akkor számos lehetősége van arra, hogy keressen magának egy dojot ahol gyakorol. Ilyenkor elmegy a dojoban és ha szimpatikus, számára megfelelő mestert talál, akkor elkezdhet nála gyakorolni. Könnyebb helyzetben van, mert Japán szerte nagyon sok jó kendo mester van. A világ többi részén ez másként van. Szinte elenyésző azok száma, akik mestert tudnak választani. Az emberek ha eldöntik, hogy kendózni fognak, akkor megkeresik a legközelebbi dojot a lakóhelyükhöz, jobb esetben ez 50 km-en belül van, és elkezdenek ott gyakorolni. Azonban fontos, hogy legyen mesterünk, hogy legyen gyökerünk.
Amikor írom ezt a cikket és elgondolkozom, hogy közel 30 éves kendós pályafutásom során abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy rengeteg mesterrel találkozhattam. Azonban azok akik hatással voltak a kendómra, már kevesebben voltak, és akiket igazi mesteremnek tekintek azok pedig még jóval jóval kevesebben.
Mitől jó egy mester?
Engedjenek meg, hogy faipari mérnökként egy fás hasonlattal éljek: Kell valaki aki elülteti a fát, aki erősíti a gyökeret, kell aki kialakítja a vastagabb ágakat, aki felteszi a lombkoronát, aki megerősíti az ágakat és akitől termés is lesz a fán, és aki táplálja és megtanítja a fának, hogy hogyan erősítse tovább magát. Ez a mester. Akitől megtanuljuk a technikákat, akitől megtanulunk vívni, és aki később ugyan irányít minket, de nem akar a saját képére alakítani. ugyanolyan fafajok vagyunk, de mégis kicsit mások. Elindít egy úton minket, de az elágazásoknál, nekünk kell dönteni, hogy merre tovább, de biztosak lehetünk benne, hogy az alapok stabilak és jó az irány.
Olyan is lehet mesterünk, aki nem tanít számos technikát nekünk, nem töltünk vele naponta időt, de amikor találkozunk, akkor mindig ad valami újat, valami útravalót, valami pluszt ahhoz, hogy tovább fejlődjünk.
Egyszer egy jó ismerősöm elutazott atyai jóbarátjával egy kendós eseményre. Ott megkérték, hogy legyen segítő az 5.danos vizsgán, mert csak két jelentkező volt és szükség volt mégegy valakire aki 5. danos és vív motodachiként a vizsgán. A mesterei előtt kellett vívnia. Legjobb tudását adta bele, és szegény vizsgázók ennek nem örültek ugyan, de az ismerősöm élete egyik legjob vívását tudta bemutatni. A jóbarátja megkérdezte: Miért ennyire erősen vívtál a vizsgázókkal? A válasz egyszerű volt: “a mesterem ott ült a vizsgabizottságban, és nem engedhettem meg, hogy hibázzak, meg kellett mutatnom azt, hogy mit tanítottak nekem”. Ha nem így vívott volna, akkor lehet csalódik a mestere. Ez is egyfajta mester-tanítvány kapcsolat.
Ha valaki megkérdi, hogy nekem ki a mesterem, akkor gondolkodás nélkül rávágom, hogy Makita Minoru sensei kendo hansi 8.dan. Soha nem tudok róla beszélni annélkül, hogy ne lenne könnyes a szemem, és ne jutnának eszembe mindazok, amiket tanított nekem. Nem csak kendo technikára gondolok, hanem mindenre. Büszke vagyok arra, hogy amikor beszélgetett több híres mesterrel, büszkén mondta nekik, hogy a tanítványa vagyok, és mesélt rólam. Ennél nagyobb dolog szerintem nem kell, mint, hogy a mesterem büszke legyen rám.
Beszélgettem életem során számos kendóssal. Sokszor előkerült a kérdés, hogy neked ki a mestered? Sajnos többször hallottam olyat, hogy nekem nincs, én sokmindenkitől tanulok. Sajnálom őket. Ilyen nincs. Kell, hogy az embernek legyen mestere. Az elején biztosan. Olyan nincs, hogy valaki mester, tanár nélkül megtanul kendózni. Olyan lehet, hogy később, amikor már elér egy bizonyos szintet, szerintem 4-5.dan környékén, hogy a megtanult alapokra építkezve a saját útját járja. Az is természetes, hogy sokmindent tapasztalhatunk életünk során és másoktól is tanulunk dolgokat, de olyan, hogy nincs mesterünk, olyan nem lehet. Jópár évvel ezelőtt készítettem egy magazinba cikkeket, és az éppen aktuális Válogatott csapatot mutattam be a kendóra kíváncsi embereknek. Körbeküldtem egy kérdőívet, amiben benne volt a kérdés, hogy ki vagy kik a mestereid? Érdekes válaszok jöttek. Volt akinek 7-8 mestere is volt. Volt aki írt japán neveket. Megkérdeztem, hogy ki ez a mester? Mesélte, hogy pár éve összefutottak egy eseményen és valamit tanított neki. Szerintem ő nem lehet a mestere, ha csak egyszer találkoztak, maximum egy olyan kendós, aki adott neki valamikor egy útravalót, ami valamilyen mértékben elmozdította valahonnan. Az nem lehet a mesterünk akivel csupán egyszer vagy jobb esetben kétszer találkoztam életemben….
Természetes mindazoknak akik segítik a kendós fejlődésünket hálásnak kell lennünk, akiktől kapunk valami útravalót meg kell köszönnünk.
Egy híres, magas fokozatú európai kendós, akivel egyszer több napot együtt töltöttem egy edzőtábor kapcsán, azt válaszolta a kérdésemre, hogy neki soha nem volt mestere, ő mindig sokmindenkitől tanult. Szerintem nem ismeri el azt a valakit akitől a kezdetekben tanult, valamiért megtagadta. Ő tudja az okát a mikéntjét, de úgy gondolom, hogy nem mondott vagy nem akart igazat mondani valamiért, de tudom neki is volt az elején valaki aki elkezdte tanítani. Különben nem lehetett volna 7.danos.
Szerencsésnek mondhatom magam abban is, hogy sok olyan kendós barátom van aki 5-6-7. danos kendós és többször is tudunk együtt kendót gyakorolni. Biztosra veszem, hogy mindannyian hatással vagyunk egymás kendózására valamilyen szinten, ugyanakkor nem vagyunk egymás mesterei. Sokszor gyakorolunk, beszélgetünk kendóról, kielemezünk vívásokat, videókat, egymás katázását. Ezt ugyanolyan fontosnak tartom a kendónk fejlődésében. Ugyanakkor többen közülük mesterek a saját dojoikban, országukban, de nem az én mestereim. Van akivel sokmindenben nem értünk egyet, de mégis hatással vagyunk egymásra, és kell nekünk ez a hatás. Remélem ők is így gondolkoznak és éreznek, és remélem én is ilyen hatással vagyok az ő kendójukra.
Abban szerintem egyetérthetünk, és remélem sokan egyetértenek ezen álláspontommal, hogy a kendo útján elindulva mindenkinek szüksége van mesterre, akit ha tehetjük jól válasszuk meg. Azonban nem a mestert kell lekoppintani, nem egy klónt kell csinálnunk, hanem az általa kialakított úton haladva megtalálni a saját kendónkat. Mindenkinek máskor jön el az a csomópont, amikor már saját magát kell fejleszteni és elindulnia a saját útján és igenis felelősnek lenni azért, hogy továbbmenjen a kendo útján.
Ha meg kellene fogalmaznom, hogy ki is a mester, akkor azt mondanám, hogy az az ember akitől a kendo technika tanulása mellett másban is felnézhetek, példának, az én példámnak tekinthetem. Aki úgy tanít engem, hogy a technika és a többi dolgok aránya néha ugyan változik, de minden nap úgy tudok rá tekinteni, mint egy példaképre. Ő a mester.
Csak remélni tudom, hogy kendós pályafutásom alatt lesz vagy lesznek olyanok, akik rám is így gondolnak majd.
 |
| Makita mesterrel Budapesten |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése