Szőke Sándor írása az előző cikkhez:
“Pár napja a „kezembe akadt” egy írás a kendóról… Szűkebb értelemben a kendó lelkéről, a vívásról. Elolvastam egyszer, mert igyekszem mindent elolvasni, ami ehhez kapcsolódik és számomra érthető nyelven íródott. Elolvastam másodszor, mert elkezdtek sisteregni a gondolataim… Elolvastam harmadszor is, hogy lássam, vajon hová kerültek azon gondolataim, amelyek az előző két olvasásnál merültek fel bennem…
Nem biztos, hogy ez a legjobban összeszedett gondolatsorom, nem biztos, hogy ez egy brilliáns írás, vagy értekezés. „Csak” a gondolataim, amelyeket az a blogbejegyzés lobbantott fel bennem.
Leszögezem az elején, számomra a kendó semmiképp sem sport. Más. Életforma, életstílus, szemlélet, hozzáállás.
Az írás azon részével, miszerint igyekezni kell vívni, megragadni a vívásra minden alkalmat, lehetőséget, nehéz lenne vitatkozni és nem is kell. Miképpen azzal sem, hogy lehetőség szerint el kell menni minél több helyre, hogy faraghassuk, csiszolhassuk a saját vívásunkat, saját kendónkat.
Ami nekem „beütötte a szeget a fejembe”, az az emberi vagy kendóka-sablonok témaköre. Módfelett találónak gondolom a besorolásokat, az egyes kategóriákat és végiggondolva, valóban… Ilyen típusokkal lehet összefutni, illetve az egyes sablonok érdekes átfedéseket mutatnak. Mégsem ez volt az, ami írásra ösztönöz, hanem a visszagondolás. A blogbejegyzés olvasása során felidéztem embereket, vívásokat, eseményeket… Élményeket, benyomásokat. Jókat és kevéssé jókat egyaránt. S inkább erről szól ez… A típusok, sablonok mögött rejlő emberi minőségről, hozzáállásról…
Alapvetés számomra, hogy a kendó nem sport. Akkor sem sport, ha rendeznek belőle ilyen-olyan versenyeket, nemzeti, vagy épp nemzetközi versenyeket. Ezek remek lehetőségek a szememben arra, hogy a kendóka megmérje magát, hol is tart, mit tanult, működik-e, amit tanult? Ennyi. De nem több. Ideális esetben az ember elhozza a saját kendóját a versenyre és megmutatja azt. A saját kendó megmutatása független attól, hogy a mérkőzésen nyertes vagy vesztes lesz az illető. A verseny ezen része számomra az illúzió, a színpad, a jelmez. Nem fontos, mert ha valaki ebbe kapaszkodik, akkor elhagyja a kendó gyökerét, és az egója hajtja. Meg kellene mutassa a saját, erős kendóját s pont. A többi nem érdekes. Tényszerű, hogy ha nem volt elég erős – legyen annak lelki, vagy technikai oka – akkor levágják. De azt – mivel valóban nem halunk meg – viselje méltósággal. A küzdelmet pedig vigye végig szintén méltósággal, eleganciával, büszkén és egyenesen! Meglehet, hogy én misztifikálom túl e dolgot, de igen, ezt hiányolom sok esetben a versenyeken: az egyenes, erős kendót, a szép kendót. S nem csak a versenyeken, hanem egyre többször az edzőtáborokban és edzéseken is, amikor szabad vívásra kerül sor. Miért???
Nekem azt tanították, hogy az egyenes kendó előbb-utóbb „átmegy a hatékonynak nevezett sport-kendón, mint meleg kés a vajon…” Persze, utóbb megy át, mert sokkal tovább kell gyakorolni, hogy az egész összeérjen, egyet alkosson. S Magyarországon remek (és erős, egyenes) kendó tanárokat ismerek, akiknek a kendója ilyen. Ellenben a tanítványok sokszor olyanok, mint akinek komolyan meghasadt a tudata. Vizsgán megmutatják, hogy képesek szép kendót gyakorolni, erős kendót gyakorolni, egyenes kendót mutatni. De addig tart… A következő versenyen már győz a hatékonyság varázsa, és mintha elfeledték volna azt, amit mutattak… Hatékonyság mindenek felett, eredmények mindenek felett… Nem számít, hogyan… Szép kendóval, vagy csúffal… De sokszor csúffal, mert az tömve van hatékony elemekkel – sanpo-mamorival, emelgetéssel, flikk-flakkolással, trükközéssel, olykor tisztességtelen húzásokkal… Mindegy, csak jöjjön az eredmény…
Felötlik bennem a kérdés, hogy köpönyeget forgatnak a kendó körül? Vagy színjátékot játszanak? Melyik a valódi énjük? Mi a valódi értékrendjük? Miért „adnak elő” két, egymással szöges ellentétben álló kendót? Mi zajlik bennük, mi zajlik körülöttünk?
Nem tagadom, mélyen érdekel a kendó emberi lélekre gyakorolt hatása is. Mert ha nem sportként tekintünk rá, akkor bizony átjárja az emberi lelket. Sportként legfeljebb az egót legyezgeti és hizlalja… Nekem egyféle kendóm van és nem fogom aprópénzre váltani, nem fogom eladni… S nem áldoznám fel a hatékonyság oltárán. Ezzel elképzelhetőnek tartom, hogy mások szemében bezárom magam a merevség, konzervativizmus vagy épp az ortodoxia dobozába… De nem érdekel. Ha valaki egyenes ember, egyenes és szilárd lélekkel, annak nincsen kétféle, vagy többféle kendója. Egyféle kendója van, s azt gyakorolja. S azzal az egyféle, erős kendójával tud alkalmazkodni a különféle helyzetekhez, különféle vívásokhoz, különféle emberekhez. De a kendója lényege nem változik meg közben, nem vált alakot… Úgy érzem, ha ez bekövetkezik, az baj…
Tehát aggaszt… Aggaszt az a jelenség, hogy egyre több helyen és eseményen lehet olyan vívásokat látni, amelyekben nem, vagy csak alig fedezhető fel az az elemi erő, szépség, és kérlelhetetlen egyenesség, ami a kendó alapja és (szerintem) kicsit más harcművészetek elé helyezi.
Meglehet, mereven gondolkodok erről, de a vívás – bár boguban és bambuszkarddal történik – valójában párbaj. Minden egyes vívás egy-egy párbaj. A gyakorlások során nem halunk bele, ami nyilvánvalóan jó, de ez nem kellene azt jelentse és eredményezze, hogy a vívások elsikkadnak és sportjelleget öltenek, mellőzve a kendó és a párbajok emelkedett szellemiségét.
Vívás közben, bár fel vagyunk öltözve – hakama, keikogi, bogu – mezítelenek vagyunk. Lélekben. Nagyon. Mindkét vívó. Természetesen döntő az, hogy melyikük látja át hamarabb az ellenfele mezítelen lelkének erősségeit, gyengeségeit. Aki hamarabb és helyesen, az levágja a másikat. Nem legyőzi, levágja. Mindezt úgy, hogy tanulnak. Ő is és az is, akit levágnak. Mert nem halunk bele. De lehet bármennyire is finoman fogalmazni és árnyalni, amikor két kardvívó szembeáll egymással, akkor vegytiszta szándék van a másik levágására. Nem céltalan ölés. Nem indulatból ölés. De nincsen más út. Vagy ő vág, vagy őt vágják. S úgy vélem, aki ilyen tudattal – érzelmektől, indulatoktól, érdekektől mentesen – tud felállni egy kendó gyakorlásra, egy vívásra, az nem fogja megengedni magának azt, hogy elsodorja a sportosság, az eredménykényszer, a hatékonyság illúziója.
Másfelől… Másfelől azt látom, hogy a fentebb fejtegetett téma más területet is érint, illetve a probléma más megjelenési formát is ölt… Ami persze logikus, hiszen ha a mutatott kendó minősége ilyen, vagy olyan, az feltételezi a többi tanítás milyenségét, minőségét is…
Amire gondolok: a dojo-ban (eseménytől függetlenül) való jelenlét, megjelenés… Gondolok itt a ruházatra, a felöltözés minőségére (nem a ruha árbeli minőségére). Egy szerényebb kivitelű ruházatban is lehet valaki elegáns és méltóségteljes, büszke megjelenésű. De… Öltözzön fel tisztességesen. Ne legyen szakadt, rojtos, foltos, stb… Nem a faluvégi cigánysoron vagyunk… S ez igaz a védőfelszerelésekre is.
Fegyelem… Az sokszor nincsen… Rohangálás, fejvesztve, lökdösődve, nem figyelve sem sensei-re, sem másokra… Felrúgva bogu-t, átlépve kardokat (rálépve is…). Arccal a földre hajított sisakok, boglyát formázó kardok… Ez utóbbiak megérnének egy külön misét, de nem teszem… Lehet sietni… De a sietség, az igyekezet nem jelenti azt, hogy eladom, leadom, elhagyom az emberi méltóságom, a kendó-méltóságom, s olyan leszek, mint az áruhordók a kínai piacon… Akkor is kendóka, ha siet, akkor is, ha elkésett (ideális esetben nem késik el). Akkor is kendóka módjára viselkedik, ha nehéz helyzetbe kerül. Sokszor sokan vagyunk egy helyen és nehéz betartani és tartatni az írott és íratlan szabályokat. De be kell, még akkor is, ha a jó példa nehezebben ragad. Különben minden tekintetben felhígulunk. S a nehéz helyzetek nem adnak kibúvót a szabályok alól…
Úgy tűnhet, siránkozok. Nem siránkozok. De kétségtelenül aggaszt az a tendencia, amit látok, az a tendencia, ahol teret nyer a sportszemlélet, az eredménykényszer, a bármi áron való hatékonyság, „csak ippon legyen”… S miközben olvastam a blogbejegyzést és az emberi sablonok elmélkedtem, végigfutottak rajtam e gondolatok… Vannak részek, melyek egyes sablonokra talán jobban illenek, vannak, melyek kevésbé. S vannak, melyek igazak többé-kevésbé mindre…
Természetesen az írásban nincsenek említve személyek, nem az egyes személyek a fontosak. Én egy szigorúbb kendóban hiszek, akkor is, ha az a mai világban nem annyira „kelendő”….”
Szőke Sándor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése