Hungária Kupa

Erdélyi Gábor

2015. július 20.

Hungária Kupa 2015

Vissza a versenyzéshez? De miért is?

Hans-Peter Herr a senior bajnok és Erdélyi Gábor az ezüstérmes

A III. helyezett Katana Frankfurt Kendo Klub

Az idei Hungária Kupa sok dolog miatt is emlékezetes marad számomra. Tavaly nem tudtam ott lenni ezen a rendezvényen, amit amúgy 1990 óta nem hagytam ki sohasem. Ha valaki utána számol, azért nem egyeznek a számok, mert kétszer nem került megrendezésre ez az esemény. Az idei volt a XXIII. Hungária Kupa. 1990-ben azért is emlékezetes volt számomra, mert ez volt életem első versenye. A mai napig emlékszem rá, Illyés Mikivel és a korábbi olasz válogatottal P. Scarcellával vívtam a csoportmeccseimet. Kikaptam mind a kétszer. Akkor megfogadtam, miként Lúdas Matyi is visszaadom nekik. Igaz eltelt pár év, de sikerült. Többször is. 

Utána rengetegszer indultam ezen a versenyen. Egyéniben sajnos csak bronzérmet tudtam szerezni a Hungária Kupákon, csapatban azonban többször ünnepelhettünk. Az aktív versenyzést befejezve, bíróként, majd meghívott tanárként vettem és veszek részt az eseményeken. 

A Hungária Kupa egy klubok közti csapatversenynek indult. Férfi, női egyéniben és csapatban mérhették össze tudásukat a versenyzők az évek során. Ahogy a kendósok számának és minőségének növekedése felgyorsult, így új kategóriákat vezettek be a szervezők. Ma már gyerek, junior és senior kategóriákkal bővült a választék. Természetesen a verseny előtt edzőtábor várja az érdeklődőket, és a felkészültebbek fokozatvizsgákon is megmérettethetik magukat. 

A senior kategória alsó határa a betöltött 40. év. Számomra ez most adatott meg. Nem is olyan régen beszélgettem az egyik kendós barátommal aki kérdezte, hogy mikor leszek már én is negyven éves? Kérdeztem, hogy miért érdekli ennyire? Azt válaszolta, hogy azért, mert akkor már én is indulhatok a senior versenyen a Hungária Kupán. 

Beletette a bogarat a fülembe. (Köszi Tibi!)

Hazaértem és elkezdett motoszkálni valami. Utoljára nemzetközi versenyen a 2008-as Európa bajnokságon indultam. Utána egyszer 5 évvel ezelőtt egy Momiji Kupán. Azóta nem versenyeztem. Először azt gondoltam de jó lesz, vívok párat, mindegy milyen eredménnyel, a lényeg azon lesz, hogy tudjam hozni a saját kendómat, saját stílusomat. (elárulom most, nem sikerült….sajnos) Utána, azért az is motoszkált a fejemben, hogy ha már elindulok, akkor legalább nyerjek, vagy legalább érmes legyek. ( a hiúságom is felébredt…). Az ok amiért végül is indultam és beneveztem az a következő. Ha minden igaz, jövő tavasszal nekifutok életem eddigi legnehezebb vizsgájának a 7.dan vizsgának. A vizsgán még ha valaki nem is vallja be, mindenkinél előjön valamilyen szinten az izgulás, a vizsgadrukk. Ezekben a helyzetekben is meg kell tanulni saját kendónkat vívni és ezen nem változtatni. Sajnos ha csak edzésen vívunk és olyanokkal akikkel amúgy is sokat gyakorolunk, akkor ez a fajta izgalom kimarad a mindennapokból és csak a vizsgán szembesülünk vele. Természetesen rengeteg módja van annak, hogy ezt fejleszteni, javítani tudjuk és megtanuljuk kezelni, de én most ennek azt a módját választottam, hogy elindulok egy versenyen. Rengeteget versenyeztem már mindenfelé a világban, igaz megtanultam kezelni a verseny előtti izgalmat és ahogy öregedtem, csökkent is, de azért izgalom van valljuk be őszintén. Így arra gondoltam, hogy szándékosan ilyen szituációba teszem magam, az jó gyakorlás. Az volt! Nagyon élveztem a két nap folyamatos versenyzését, de ebből a szempontból nem voltam elégedett magammal, mert nem mindig úgy mozogtam, ahogy kellett volna, ahogyan szerettem volna. Legalább, most megvan, hogy mire is fókuszáljak a következő időszakban. 

Az ilyen versenyek szerintem mindenkinek hasznára válnak több okból is. Most egyfajta szempont alapján sorolom fel őket, nem is éppen a fontosságuk szerint, hanem ahogy eszembe jutnak.

1. megtanuljuk, hogy milyen is az a kendónk ami stresszhelyzetben jön ki
2. lemérhetjük a technikai tudásunkat, amit éles helyzetben kell használnunk
3. megtanuljuk, hol vannak a korlátaink
4. kitartást tanulunk
5. alázatot tanulunk, ami elengedhetetlen a további fejlődéshez
6. rutint szerzünk
7. megtanuljuk gyorsan kiismerni az ellenfelet
8. stb.

Érdekes meghallgatni ilyenkor, hogy emberek milyen kifogásokkal is élnek amikor valami nem sikerül nekik, mivel nyafognak, csak, hogy megmagyarázzák azt amit amúgy nem is kellene. Mindegy, hogy kikapunk vagy nyerünk, magunknak ne hazudjunk. Ne keressünk kifogásokat, hogy miért nem sikerült nyerni. Mindenkinek van munkája, családja, mindenki építkezik egyszer vagy költözik, esetleg lakást újít fel. A lényeg azon van, hogy magunknak be merjük vallani, hogy igazából mi is okozta a vereségünket. A félelmünk, a felkészülés hiánya, a technikai tudás elmaradása, vagy csak egyszerűen a másik jobb volt nálunk. A lényeg az, hogy gondoljuk át a vívást, játszuk le újra az agyunkban, találjuk meg azt, hogy miért is kaptam ippont és azt, hogy én miért is nem tudtam vágni ippont. Ha ez megvan, akkor fejlődni fogunk, ha ez nincs meg, akkor saját magunk leszünk saját magunk gátjai. Igen azzal kell megküzdeni ebben az esetben, amivel, akivel a legnehezebb, saját magunkkal. És ne a kifogásokat, a magyarázatokat mondjuk. Ezt felejtsük el egy életre! Azt se feljtsük el, hogy a nézők sem hülyék, lehet látni mindenki mozgásán, hogy mennyit edzett, milyen fizikai, lelki állapotban van, tud-e fumikomizni, mozogni előre-hátra ha kell vagy csak az edzéshiány miatt lépkedni képes. Ha odaállunk a másik elé, akkor utána ne magyarázzuk, miért is nem tudtunk felkészülni. Ha nem tudtunk, akkor ne álljunk oda! Vagy ha odaálltunk akkor fogadjuk el a bírói döntést. 

A csapatversenyek másfajta dolgok. Az egyéniben mindenki a maga dicsőségéért vív, amig a csapatversenyen, a társakért, a klubunkért, esetleg az országunk dicsőségéért. Ezért is ért annyira váratlanul de annál nagyobb örömmel az, hogy a frankfurti Katana Klub felkért, hogy legyek az ötödik vívójuk. Elfogadtam. Örültem is, meg izgultam is, hiszen akár sok minden is múlhat rajtam. Szerencsére nem volt gond, mert minden mérkőzésemet megnyertem, így maximálisan segíteni tudtam nekik. Élvezetes volt együtt versenyezni úgy, hogy csak egyikőjüket ismertem előtte. Sokat tanultam ebből a napból is. Érdekes volt nézni a többi csapat vívását, a taktikákat, a munkás vívásokat, a lelkes fiatalokat, a hatalmas küzdőszellemeket, és mindent eldöntő párbajokat. 

Összességében elmondhatom, hogy megérte újra visszaállni a versenyzők közé, hiszen sokmindenre rávilágított a kendómmal kapcsolatban és remélem ezeket is fel tudom használni ahhoz, hogy fejlesszem tudásomat. Szerencsére a végén, a tábort vezető 8.danos mesterektől jó tanácsokat is kaptam, amit remélem végre is tudok majd hajtani. 

A most versenyzőknek meg azt tudom ajánlani, hogy lehet az egészet komolyan venni, sőt aki komoly eredményeket akar elérni, annak kell is, de az egész akkor ér valamit, ha élvezitek a vívást.