Jigeiko teóriája

Erdélyi Gábor kendo renshi 7.dan és Ijima Akira kendo kyoshi 8.dan vívása

A hétvégi közös edzőtáborok egyik lényeges eleme a vívás. Teljesen mindegy, hogy milyen szinten is vagyunk, vívjunk! Vívjunk reggel, vívjunk délben, vívjunk este, télen, nyáron…. a lényeg, hogy vívjunk. Amennyiben tehetjük sokat és sokszor más emberekkel, idegenekkel, más klub tagjaival, hogy rutint szerezhessünk. Egyszer már írtam erről, de közelegnek az edzőtáborok időszaka, így szerintem fontos, hogy újra beszéljünk erről.

Személy szerint ezt úgy oldom meg, hogy megpróbálok sok eseményen részt venni és utazni minél több fele. A vívás az ami nekem a drog a kendóban. A nagyszerű dolog az, hogy nem lehet sablon szerint vívni, hiszen minden ellenfél más.

A hétvégi táborokat, a versenyek utáni vívásokat, a Budapest keikokat fantasztikus lehetőségnek tartom, ami szerintem nélkülözhetetlen a kendóm fejlődéséhez, sőt ki merem jelenteni, hogy szerintem a kendóm, igaz nem hanshi 8.danos szinten van, de azért lett ilyen szintű, amilyen, mert sokat jigeikoztam máshol, másokkal.  

Véleményem szerint a saját klubedzésünk elég ahhoz, hogy fejlesszük alapmozgásunkat, technikánkat és egy alap szintre eljussunk a vívásban. Ahhoz azonban, hogy magasabb szintre kerüljünk elkerülhetetlen, hogy más klubbokban, más országokban is kendózzunk, jigeikozzunk. Az itt szerzett tapasztalatot haza kell vinni a klubbunkba és az ottani gyakorlásunkban beépíteni. 

Szerintem a jigeiko egy kiváló szellemi játék. Igen szellemi, mert ez is olyan, mint sokminden más, ész nélkül nem lehet csinálni. Természetesen kell hozzá egyfajta fizikum, de a nagyobbik része észjáték. Amikor felállunk vívni valakivel, rögtön elkezdjük megfigyelni, hogy milyen vívó. Hogyan mozog, hogyan áll, milyen a lábmunkája, hogyan fogja a kardot és ezekből az információkból elkezdjük felépíteni a vívásunkat. Meg kell találni, természetesen minél gyorsabban, hogy miként tudjuk ráeröltetni a saját kendónkat. A számunkra megfelelő távolságot, mozgást, lábmunkát, a vívás lendületét. Ha ezt megtaláljuk, nyert ügyünk van, hiszen megfejtettük az ellenfelet és megtaláltuk a gyenge pontját. Győzzük le fejben, “szemével” és utána adjuk meg neki a kegyelemdöfést azzal, hogy levágjuk a kardunkkal….

Az ilyen alkalmakkal, amikor közös vívások vannak, például versenyek végeztével, edzőtáborokban, kíváló alkalom ezt gyakorolni. Mégis szerintem úgynevezett sablonokkal lehet találkozni. Ami ha fejleszteni szeretnénk a kendónkat, nem baj, ha tudjuk, hogy ezekkel szemben hogyan gyakoroljunk és saját magunkat, hogyan tudjuk fejleszteni.

1.     A kezdő típus

Azok akik kezdők és még nem nagy rutinnal rendelkeznek. Ez nem feltétlenül rosszat jelent, hiszen rövid ideje kendóznak. Ők viszont haladó szemével össze-vissza támadnak, nem találjuk bennük a logikát. A saját mozgásukra figyelnek csak, mindegy, hogy az ellenfél mit reagál, ők akkor is az előre eltervezett dolgaikat szeretnék végrehajtani. Akkor is ment vágok ha a kezed a fejed fölött van….Akkor miért is hasznos nekünk? Velük úgy kell vívni, hogy azokat a technikákat fejlesszük, amik nem nagyon mennek nekünk, vagy nagyon keveset használunk a vívásaink során, nem tartoznak az úgy nevezett “tokui wazák” azaz a kedvenc technikáink közé. Mindig irányítsunk, megfelelő távolságban vívjunk és tökéletes legyen az alapmozgásunk.

2.    A leütlek típus

Vannak, akik “igazi” harcként élik meg a jigeikot. Nekik mindegy, hogy mi történik, erőből akarják megoldani a helyzetet. Ne így válaszoljunk rá, még ha fizikailag is erősebbek vagyunk. Mutassuk meg, úgy hogy érezzék, hogy technikával, ésszel, fizikai erő nélkül is erősebb a kendónk. Alapmozgás szerű vívásunkkal demonstráljuk neki a helyes vívást.

3.    A “csak eltaláljam valahogy” típus

Nekik mindegy, hogy milyen mozgással, milyen távolságból, milyen trükkel, a lényeg az, hogy csak eltalálja a másikat. Ők még nem értik, hogy mi is a jigeiko lényege. Versenyen igaz az nyer aki eltalálja a másikat és ippont szerez. De ha igazi kendót gyakorlunk, és úgy vívunk, mint ha egy bambuszbot helyett egy valódi japán kard lenne a kezünkben, akkor nem a vágások mennyisége, hanem a vágás minősége fog elkezdeni számítani. Nem az a lényeg, hogy csapkodásból eltaláljuk valahogy a másikat hanem a klasszikus seme-vágás-zanshin kombinációval nyerjünk, azaz igazi kendót, minőségi kendót mutassunk. Az ilyen vívókkal szemben én azt gyakorlom, hogy a vágásaira technikával feleljek, akár debana technikával, akár oji technikával, a lényeg a technikán van. Amikor nincs lehetőség megfelelő vágásra, akkor chudanban kezeljem már a vívását, azaz ott az alapállásnál blokkolni a mozgását. Ha ilyen módon gyakorlunk, akkor nem tudja az ellenfelünk a saját kendóját vívni, és így kényelmetlen lesz neki, nem tud eredményes lenni és ezek után változtatni kell neki is valamit.

4.     A túlélem típus

Amikor ezzel a típussal találkozom, mindig azt kérdezem magammal, hogy miért jött el gyakorolni? Mit akar? Sajnos van olyan, hogy azt érezzük, hogy inkább beledölne szamurájként a saját kardjába, mint hogy végig vívjon egy csatát. Ha nem csinálsz semmit sem talál el, nem érzed magad  a kardjától veszélyben….Őszintén mondom, az ilyentől mentsen az Isten. Vele nincs értelme gyakorolni, szerintem kidobott idő….

5.     A normális típus

Azok akikkel jó vívni. Nem a magas fokozatot jelöli, hanem akik különböző technikai szinteken is vívni szeretnének. Akik kendó szerű mozgásokkal gyakorolnak és az igazi, rendes ippon elérése a cél. 

Ilyenkor a tapasztalt vívó be tudja lőni rögtön pár mozgás után, hogy az ellenfele milyen szinten van és ennek megfelelően tud vívni velük. Mindig legyen célja a vívásunknak. Tanítani szeretnénk vagy a saját vívásunkat fejleszteni. Ha a klub edzésen tanítani akarunk, akkor emeljük az ellenfelünk szintje fölé a mi kendónkat, de ne nagy különbséggel, hiszen akkor neki nem lesz érdekes és nem tanítás lesz belőle, hanem erődemonstráció. Mindig egy kicsivel legyünk felette, így őt is húzhatjuk felfelé. Természetesen azért néha mutassuk meg ki az úr a házban…..

Ha a saját kendónkat fejlesszük, akkor más a cél. Maximálisan vívjunk, tökéletes időzítéssel, ésszerűen, felesleges mozgások nélkül, alapmozgás szerű vívással. Törekedjünk a tökéletes debana elérésére. Vívás közben figyeljünk a gyenge pontjainkra és javítsuk őket. Végig irányításunk alatt tartsuk ellenfelünket és koordináljuk a mozgását. Amikor alkalom nyílik szerezzünk ippont, de mindenképp seme-vágás-zashin kombinációval. Ha így gyakorolunk, akkor fejlődni fogunk. 

A vívásban azt kell elérni, hogy végig a saját kendónkat tudjuk gyakorolni. A saját mozgásunkat, a saját stílusunkat tudjuk végrehajtani, úgy, hogy az ellenfél ezt ne tudja megakadályozni és megváltoztatni. A másik lényeges a jigeikoban az, hogy “alapmozgás szerű” vívást tudjunk bemutatni. Alapmozgást (kihon) gyakorolunk kezdő korunk óta, és elviekben ennek végig kell kísérnie minket életünk végéig. Az erős 8.danos mesterek is gyakorolnak kihont rendszeresen. Csak így lehet fejleszteni kendónkat. A kihon gyakorlás során törekednünk kell a megfelelő testtartás, kardtartás, lábmunka, távolság, kard használata, légzés, kiáltás, vágás és a zanshin, azaz a vágás befejezése alkalmazására. Ezeket kell végrehajtani minden egyes támadásunkban, technikánkban vívásunk során. Nem szabad olyan mozgást elindítani, ami nem megfelelő. Erre kell törekedni, ha a minőségét szeretnénk fejleszteni a vívásunknak. Versenyen sok-sok vágás közben ha eltaláljuk a másikat, akkor is nyerhetünk mérkőzést, de ha minőségi vívást szeretnénk bemutatni, akkor elengedhetetlen az ilyen jellegű gyakorlás. 

Amennyiben igazi fém karddal vívnánk, amit a szamurájok használtak, akkor nem is tudnánk másféle képpen vívni, mert különben az életünkkel fizetnénk érte. Amikor a régi időben két szamuráj párbajozott, az egyik elindította a támadást. Vagy nyert, vagy elhibázta és akkor a másik nyerte a párbajt, azzal, hogy megölte ellenfelét. Nem lehetett hadonászni, mert akkor levágták és meghaltak. Ha ezzel a szellemiséggel vívunk, akkor megértjük és tudni fogjuk, hogy miről is szól a magas színtű vívás. Ezt látjuk magas szintű vívók mozgásában, jigeikojában. 

Nyomás-vágás-befejezés. Seme-vágás-zanshin. Ennek a háromnak kell meglennie minden mozgásban. Jigeikoban arra kell törekedni, hogy minden vágásunkat seme után hajsuk végre, megfelelő mozgással, majd zanshinnal fejezzük be. Ne foglalkozzunk a hárítással. Ha mégis olyan szituáció van, hogy hárítani kellene, akkor minden esetben kövesse egy oji technika, azaz visszatámadó technika. Csak csupán hárítás ne legyen! Törekedjünk erre. Természetesen keressük a debana lehetőségét. 

Nyomás után három dolog történhet.

1 ellenfelünk nem csinál semmit, ebben az esetben támadunk shikake wazával

2 ellenfelünk támad, ebben az esetben debana vagy oji wazát kell végrehajtanunk

3 ellenfelünk hátralép. menekül, ilyenkor újra utána menni és további semével nyomni        kell

Azonban aranyszabály a jigeikoban is létezik. Mindig a mesterrel vívjunk először. Mindig a magasabb fokozatúval és utána sorban a következővel. Ha fejlődni szeretnénk, akkor ez elengedhetetlen. Tudom sokszor ezt nehéz kivitelezni, hiszen vannak alkalmak, amikor sok kendós van a dojoban, de próbáljuk meg. Otthon gyakoroljuk gyorsabban felvenni a sisakot,  és akár futás közben fixáljuk a koténkat, és akkor sikerülni fog. Ha elmegyünk Japánba kendózni kivételes eseményekre, akkor természetes, hogy az egy órás edzésből, akár 40-45 percet sorbanállással töltünk, de higgyük el, megéri. Ha odaérve a mesterhez a legjobb kendónkat próbáljuk mutatni és keményen vívunk, akkor a mester rámutat hibáinkra és fejlődni fogunk ebből a vívásból. Ezt a fajta tanítást viszont csak a mestertől kaphatjuk meg. 

Csak kiállni és páváskodni pár kezdővel, nem biztos, hogy segít a fejlődésben. Sajnos sokat utazva Európában egyfajta kendós betegségnek látom, azt, hogy emberek elérnek egy fokozatot és olyan mesternek képzelik magukat, akiknek már nem kell gyakorolni. Ez hülyeség, ők éppen azt nem értik, amit a kendó mondani akar. Tessék gyakorolni, edzeni ha igazi shogai kendót szeretnénk gyakorolni életünk végéig. Ezek a közös lehetőségek éppen segítik fejlődésünket ebben.